Geildarr Ithym, Llorkh polgármestere hazafelé tartott a Tíz Harangból, néhány főúri testőr kíséretében. Nap mint nap átkozódott, amiért igen jelentős katonai erővel kellett megvédenie azt a kis porfészket, amely felett uralkodott, de hát a biztonságot fenn kellett tartania. Alighogy a Pokolkapu-erőd elesett, újabb veszély ütötte fel a fejét. Az Árnyváros jelent meg a sivatag felett. De nem csak az Árnyváros fenyegette Llorkh városát, hanem az Ezüst Határvidék ügynökei is, valamint a hárfások és a holdcsillagok, a Misztikus Testvériség varázslói, akik Luskanban székeltek, és akkor még nem is említettük a helyi lázadókat, akik visszasírták azokat az időket, amikor a város még nem tartozott a Zhentarim irányítása alá. Mindezek mellett a Nemeserdőből kitörő, őrült, tomboló sárkányok csak idegesítő kellemetlenségnek tűntek. Llorkh tehát állandóan forrongott, amit mi sem bizonyít jobban, hogy az elmúlt hetekben előbb visszavertek egy medverém támadást, majd leleplezték a törpék összeesküvését, akik a régi bányáikat akarták visszafoglalni.

Geildarr elvált a csatlósoktól, és a Főúri-erődbe sietett, Llorkh polgármesterének szállására. Az ablaktalan toronyépület nem csak a legmagasabb épület volt a városban, hanem a legjellegtelenebb is, noha az összes ház valamilyen katonai céllal épült. A torony alatt titokzatos járatok és börtönök húzódtak, ahol Llorkh ellenségei kaptak nemkívánatos szálláshelyet. A nap minden órájában sikolyok és nyögések hangjai szűrődtek fel a kínzókamrákból. Mielőtt belépett volna a kapun, elidőzött egy kicsit azon a helyen, ahol a korábbi polgármestert, Vöröspengéjű Phintarnt évekkel korábban holtan találták.

A testőrök kinyitották előtte a kaput. Az előtérben rögtön egy Geildarról készült festmény fogadta a látogatót, melyen az őt körülvevő lelkes tömeg előtt áll. Egyetlen pillantást sem vetett a képre, egyenesen felsietett a szobájába. Elhaladt a rendelésre készült gólem mellett, majd belökte a súlyos vasajtókat, amelyek egy folyosóra nyíltak. A falak mentén állványok és asztalok sorjáztak. Mindegyiken valamilyen különleges ereklye díszlett, amelyet a közeli vidékek elfeledett romjai alól kotort elő. Ősi, bukott, rég elfeledett törpe, elf és ember birodalmakból származott a legtöbbjük. Mindegyiket maga tanulmányozta, megismerte a történetüket, kiismerte az erejüket, hogy azután a maga által tervezett egyedi mágikus tárgyakba olvassza azt.

Többször is elmerengett már rajta, hogy az ő ideje vajon mikor áldozik le, az ő korának birodalmai mikor buknak meg, és tűnnek le végleg?

Amikor a dolgozószobája faajtajához ért, hűs esti szellő érintette meg. Egy levél várta az asztalon, amelyet valószínűleg a legutóbbi zhent karavánnal hoztak, a Zhentil-várból. A vár új pecsétje virított rajta, Fzoul Chembryl jele: a Zsarnok Szeme jogar. Geildarr fanyarul felnevetett.

A felettesei jelentették a legnagyobb veszélyt a számára, nem pedig az árnyak vagy az egyéb külső fenyegetések. Elvette a levelet az asztalról, és feltörte a pecsétet.

– Én megmondom, hogy mi áll benne – mondta egy hang a háta mögött. Geildarr megpördült, és a sarokban álló alakra meredt. Egy magas, kék és bíbor színű, hosszú köpenybe öltözött alakot látott ott, aki egy botot tartott a kezében, a tetején egy denevérrel. A varázsló elégedetten vigyorgott, amiért felkészületlenül érte Geildarrt. Llorkh polgármestere azonban megőrizte a higgadtságát, és tapasztalt szemmel mérte végig az idegent.

– Valóban? – kérdezte bortól vibráló hangon. – Részeg szemem csal meg, vagy valóban Sememmon áll előttem?

– Csak ennyit tudsz mondani? – kérdezte a hollófekete hajú varázsló. – Volt idő, amikor térdre rogytál előttem félelmedben.

– De most nem a valódi Sememmon áll előttem, ha nem tévedek – mondta, majd egy mágiatörő varázslat kézjeleit kezdte felrajzolni a levegőbe, de a varázsló felemelte a kezét.

– Erre semmi szükség. Levetem az álarcot – a levegő megremegett a varázsló körül, és a teste a felére zsugorodott. Egy kövér képű, piros kalapos gnóm jelent meg Sememmon helyén. Karmazsinvörös köpenyt viselt, hogy azzal hirdesse nemesi rangját. Fekete sétapálcát tartott a kezében. Vidám, de tébolyult fény csillogott élénkzöld szemében.

– Mégis mi járatban vagy itt, Moritz, a Vakond? Talán meg akarod húzni magad valahol éjszakára? – kérdezte Geildarr. Nem ez volt az első eset, hogy a gnóm hírnök, Sememmon küldönce váratlanul rátört. A varázsló mindig őt küldte, amióta elmenekült a nyugati Sötét-erődből, és bujkálni kényszerült.

Az elmúlt években sem Sememmon, sem az elf szeretője, Ashemmi nem mutatkozott. A legutóbbi pletykák szerint Faerûn birodalmaiban barangolnak, és mágikus tárgyakat és szövetségeseket gyűjtenek, valami nagy tetthez, amelyet egyelőre homály fed.

Geildarr személyesen ismerte mindkettőjüket. Még a Sötét-erődben találkozott velük, de sosem tudta megkedvelni őket. A lenszőke hajú Ashemmi lélegzetelállítóan gyönyörű volt azzal a mandulavágású szemével. Mégis, hogy keveredhetett a Zhentarim sorai közé? Egyes híresztelések szerint gonosz mágiával rontották meg az elméjét, de az igazat senki sem tudta. Geildarr is csak annyit tudott biztosan, hogy Sememmon és Ashemmi rajonganak egymásért. A szeretet ereje még az ilyen fekete szívű teremtményeket is képes volt összekötni. Geildarr is vágyott rá, hogy valakiben feltétlenül megbízhasson.

Moritz a gnómokra jellemző csengő hangon felkacagott.

– Azért szeretek idelátogatni, mert kedvelem, ahogyan forgatod a nyelved. Több tiszteletet is tanúsíthatnál irántam, mert fontos híreket hozok. Fzoul téged okol, amiért betörtél a Bukottföldek területére, és vesztesen tértél haza.

– Én törtem be? – fakadt ki Geildarr. Fzoul parancsára cselekedett. – A küldetés már az elején halálra ítéltetett. Én csak a lehető legkisebbre szorítottam a veszteségeket, most pedig engem akar feláldozni érte?

– Fzoul hatalmas ellenségeknek udvarol. Az Árnyváros erejétől még Elminster is összerezzen – mondta Moritz. – Te jól szolgálod Fzoult. A te uralkodásod alatt Llorkh az egyik legbékésebb zhent várossá vált. Valószínűleg egyelőre nem szabadul meg tőled – a gnóm közelebb húzódott Geildarrhoz. – De hadd kérdezzek valamit; nem gondoltál még arra, hogy más hatalmat szolgálj?

– Most Sememmon szokásos ajánlata következik? Talán vezessem Fzoul ellen a csapataimat, hogy aztán én is a sötétben bujkáljak?

– Szerintem te beleszerettél ebbe a városba, Geildarr – állapította meg Moritz. – Szeretsz polgármester lenni itt, annak ellenére, hogy Llorkh csak egy porfészek. Ezt tisztelem benned. Tudom, hogy nem tartod sokra a Zhentarimot. Ezért nem szorgalmazod, hogy az a csitri, Ardeth, vagy hogy hívják, felvételt nyerjen a Zhentarim soraiba. Vagy talán más okod van rá, hogy magad mellett tartsd?

Geildarr feje zúgott a korábban megivott bortól, és semmi kedve sem volt az idegesítő gnómmal fecserészni.

– Miért jöttél ide, Moritz? – kérdezte türelmetlenül.

– Hogy a legjobb barátod legyek, Geildarr. Híreket hoztam. Fzoul változásokat akar. Vagy együttműködsz vele, vagy úgy végzed, mint az elődöd, a Vöröspengéjű – a gnóm felemelte a sétapálcáját, és hozzáérintette Geildarr kidülledő hasához.

– Miféle változásokat? – kérdezte Geildarr, és hátrébb lépett.

– Ugyanolyanokat, amelyek most az egész szervezeten végigsöpörnek. Bán visszatért. Talán szívesen látnád, ha a Sötét Napot felváltaná a Fekete Kéz?

Geildarr megcsóválta a fejét. Tökéletesen értette Moritz szavait: a Sötét Nap nem csak Cyric neve volt, hanem egy templom Llorkh városában. A Geildarrhoz hasonló Cyric-hívők egyre népszerűtlenebbé váltak, hisz Fzoul Bánt imádta, aki a kiválasztottjává, legfőbb papjává tette őt. Sememmonnak is ezért kellett elmenekülnie a Sötét-erődből.

– Ezzel persze te is tisztában vagy, de van valami, amiről nem tudsz – folytatta Moritz. – Azt suttogják, hogy Mythkar Leng egyezséget kötött Fzoullal, hogy átvegye a helyedet a város élén.

– Leng! – horkant fel Geildarr. A Sötét Nap főpapja kapocsként szolgált Llorkh és a Zhentarim között. Ő hozta a híreket és az utasításokat a Zhentil-várból. Bár Geildarr is a Zhentarim tagjai közé tartozott, annyira kielégítették őt polgármesteri teendői, hogy Lengre bízta a szervezet napi ügyeinek intézését. Leng mindig időben tájékoztatta őt a Zhentarim terveiről, így Geildarr megfelelően felkészülhetett. – Miért tennék meg Lenget polgármesternek? – kérdezte Geildarr. – Ő is Cyric híve!

– Valóban? Cyric a megtévesztés ura. Ugyan ki tudhatná ezt nálam jobban? Mellesleg a Hazugság Hercege. Talán Leng olyan jól beletanult a megtévesztésbe, hogy képes a saját istenét is becsapni. Leng Bán papja volt az istenek háborúja előtt, márpedig az ember ragaszkodik a régi dolgokhoz. De mint azt az elején mondtam, ez csak szóbeszéd. Csak egy kis pletyka, aminek talán érdemes a végére járni. Ha meg akarod tartani a rangod, javaslom, kezd a dolgot Lenggel.

– Mellesleg – Moritz jóízűen felkacagott – Sememmon felajánlja a segítségét, ha igényt tartasz rá. Egyébként még nem is adtam át az üzenetét, valahogy így hangzik: „Próbáld egyben tartani a városomat.”

– Az ő városát?

– Legalább annyira az övé, mint a tiéd – mondta Moritz. – Gondolom, sokszor elmerengtél már azon, hogy Llorkh városát kiszakítsd a Zhentarim fennhatósága alól, hogy csak a tiéd lehessen. Szép dolog az álmodozás. Csak az a különbség közted és Sememmon között, hogy az ő álmai általában valóra is válnak.

– Ha azt képzeled, hogy Sememmon bármit is ellophat Fzoultól, akkor a sok illúzió és ármány elvette az eszed.

A gnóm csúnyán ráncolta a homlokát.

– Fogalmad sincs róla, hogy Sememmon micsoda hatalommal bír. De jól jegyezz meg valamit – Moritz Geildarr állához nyomta a sétapálcát –, Sememmon türelme véges. Előbb-utóbb megunja ezt a huzavonát, és akkor maradsz majd magadra, amikor a legnagyobb szükséged lenne a segítségére.

– Akkor jöjjön ide a gazdád személyesen – vágott vissza Geildarr. – Lehet, hogy palackba zárom, és átadom Fzoulnak. Akkor biztosan Llorkh élén maradhatnék.

Moritz kétrét görnyedt, úgy nevetett.

– És még én háborodtam meg! Hallgass ide, Geildarr: talán szeretsz mágikus tárgyakkal játszadozni, de a hatalmad össze sem lehet hasonlítani Sememmonéval.

Ezzel a gnóm eltűnt, magára hagyva a zúgó fejű Geildarrt.

•

Thluna pontosan ott talált rá Sungarra, ahol gondolta. A Morgur-halom kövei közt. A törzs a szirt külső pereme mentén vert tábort. Egyik törzs sem táborozhatott az ősi, szent helyek belsejében, noha a felelőtlen Fekete Oroszlán törzs Beorunna Forrásánál telepedett le. Thluna csendben odalépett a törzsfőnök mellé, és vele együtt gyászolta a holtakat.

Az elmúlt két év során az ifjú Thluna, Hagraavan fia közel került Sungarhoz. Még a lányát, Alaát is elvette feleségül, így ő követhette Sungart a törzsfőnökök sorában, noha erre egyértelmű szabály nem létezett a Mennydörgőbestiáknál. Sungar és Thluna azon kevesek közé tartoztak, akik túlélték a Bukottföldek vesztes csatáját. De még ennél is fontosabb, hogy Thluna volt talán az egyetlen, aki fiatal kora ellenére mindig, minden körülmények között elmondhatta a véleményét Sungarnak.

– Gundar király válasszal szolgált a kérdéseidre? – kérdezte Thluna.

– Nem felelt a szavamra. Megkérdeztem tőle, mit tett, hogy a népe annyira imádta. Még azok is, akik nem értettek egyet vele. Erről nem beszélnek a balladák. A dalnokok csak arról mesélnek, miként nyűgözte le a Vörös Tigris törzset, amikor csupán egyetlen rituális karommal felfegyverkezve megölt egy leucrottát. Meg arról, miként ostromolta meg a Fekete Hollókat, és tört össze ötven hollótojást.

– Aznap te is vele voltál, igaz? – kérdezte Thluna. – Valóban ötven tojás volt?

Sungar elmosolyodott.

– Ez Gundar legendája, nem az enyém – mondta.

– Megteremthetnéd a magad legendáját – folytatta Thluna. – A Mennydörgőbestia meg is mondta, hogyan.

– Az útmutatás nem túl egyértelmű. A sámánok szerint a behemótok behúzódtak a Nemeserdő sűrűjébe, de Uthgar ideje óta nem látta őket senki.

– Remek küldetés. Helyrehozhatnánk, amit elrontottunk.

– Semmit sem rontottunk el! – csattant fel Sungar. Hangja visszhangot vetett a sziklákon.

– Ők nem így gondolják – mondta halk hangon Thluna, és a táborra mutatott.

– Ők nem voltak ott.

– Valóban, de hallották a híreket. A dalnokok nem éneklik meg ugyan, de a rossz szellemek velünk maradnak.

– Akkor adnunk kell nekik valamit, amiről dalolhatnak – mondta Sungar. – Amint visszaérünk a Rauvin-völgybe, elindítok egy csapatot a Nemeserdőbe. A Mennydörgőbestia sosem bízott volna meg minket teljesíthetetlen feladattal. Most beszéljünk másról. Mit gondolsz a kiválasztottról?

– Vellről? Még nem ébredt fel, de Keirkrad szerint már visszatért a tudata.

– Különös, hogy a szörnyeteg őt választotta. Mit mondanak róla?

– Nincs benne semmi különleges, a szeme színét leszámítva. Azokhoz a harcosokhoz tartozik, akik rendszerint hátramaradnak, hogy őrizzék a tábort.

– A saját akaratából? – kérdezte Sungar.

– Nem tudom – ismerte el Thluna. – Alig akad barátja. Bár már elérte a megfelelő kort, még nincsen társa. Tiszteli a neves harcosokat.

– Ezentúl több barátja lesz, és asszonya. A szörnyeteg őt választotta, úgyhogy magunkkal visszük a Nemeserdőbe.

– Majd értesítem, ha felébred. Javasolnék valamit. Csupán egy napra vagyunk Grunwaldtól. Néhányan meg akarják látogatni. Sokan ott születtek.

Grunwald, az egykori törpe erőd a Leserdő határán állt. Mennydörgőbestiák találtak rá, és telepedtek le ott. Egy időre szakítottak a nomád hagyományokkal, és fakereskedelembe fogtak. Amikor Gundar meghalt, Sungar azonnal kivonult onnan.

– Ha orkok telepedtek meg ott, a harcosok szeretnék kiűzni őket.

Sungar a szakállát vakargatta.

– Mehetnek, ha akarnak. Nem állok az útjukba.

– Te is velük tarthatnál – javasolta Thluna. – A rúnavadászat elmaradt. Ezzel kárpótold őket.

– A törzsfőnök engedelmeskedik a harcosoknak, vagy éppen fordítva? – kérdezte némi ingerültséggel a hangjában.

– Is-is, ha a cél nemes, és az érdek úgy kívánja – felelte Thluna.

Sungar fel-alá járkált. Igazat kellett adnia az ifjú harcosnak.

– Miért mennék Grunwaldba? – kérdezte. – Azért, hogy ismét összehasonlíthassanak Gundarral, vagy azért, hogy ha már ott vagyunk, könyörögjenek, hogy térjünk vissza oda?

– Egyik sem. Mutasd meg nekik, hogy felette állsz az efféle dolgoknak – felelte Thluna. Hosszan nézte Sungart, várta a reakcióját. – Nem feledik el Grunwaldot. Sokan nem is hagyták még hátra igazán. Olyan nekik, mint egy elesett bajtárs. Csak akkor léphetnek tovább, ha tisztességesen eltemetik. Add meg nekik ezt az esélyt!

Thluna és Sungar hosszan nézték Gundar király sírját. Bár egyikük sem mondta ki, mindketten a halottakra gondoltak, akik dicstelenül estek el a Bukottföldeken. Őket sem gyászolhatták meg kellőképpen.

Sungar törte meg a csendet.

– Utunkat végigkíséri a történelem. Az ősöktől kérünk útmutatást a jelenben. Grunwald is része a történelmünknek.

– Szóval elmegyünk oda? – kérdezte fiatalos mosollyal az arcán Thluna.

– Elfelejtetted, hogy én is ott születtem.

•

Képek és gondolatok keveredtek Vell agyában. Sokáig feküdt eszméletlenül, és ezalatt kiveszett belőle valami. Amikor felébredt, ismerősnek tűnő arcokat látott egy ismerős helyen. Emlékek kavarogtak a fejében, melyeket ismernie kellett volna, de valahogy mindig elhomályosultak. Mintha álmot látott volna: eltávolodott a törzsétől, és egy másik élet lehetősége villant fel előtte. Az emlékek mindig ott lappanghattak benne, de csak most törtek felszínre.

Amikor felébredt, eltemette magában ezeket az érzéseket. Megrémült tőlük. Valami megváltozott, de mi?

Egy ünnepi sátorban találta magát, amelyet állati szarvak díszítettek. Felkelt, és kiment a táborba, amely a sziklák közt állt. A nap magasan ragyogott. Valahogy keményebbnek érezte az izmait, mintha új erő költözött volna a tagjaiba. Mindenki, akit régről ismert, másként nézett rá. Hevesen, tisztelettel, de egyben félelemmel üdvözölték.

Másként ébredt. Valami kiveszett belőle, mégsem érezte üresnek magát, sőt mintha telítődött volna valamivel. Mintha egy új élet költözött volna belé, amely felszínre akart törni. De miféle élet?

Keirkrad azonnal elébe sietett. Vénséges kora ellenére olyan fürgén mozgott, mint egy macska.

– Vell! – kiáltotta már messziről. Nem tudta leplezni az izgatottságát. – Mire emlékszel?

– A szörny rám szegezte a tekintetét – kezdte Vell –, azután... semmire.

– Megérintett a Mennydörgőbestia! – magyarázta Keirkrad, és megfogta a harcos vállát. – A totem téged választott a közvetítőjének. Ez a legnagyobb kegy, ami csak egy Uthgar-hívőt érhet! Hogy érzed magad?

– Másként – mondta Vell, és megérintette a karizmát. – Mintha fél kézzel le tudnék győzni egy óriást.

– A Csataapó megáldott téged. Küldetéssel bízott meg. – Bár a sámán szavai kedvesen hangzottak, vizenyős tekintetével próbált Vell lelkébe nézni, hogy kifürkészhesse a titkait. Vell már gyerekkorában hozzászokott ehhez. Barna szemével mindig is nagy feltűnést keltett. Sokszor úgy érezte, hogy azok, akik ránéznek, az arcát nem is látják, csak a szemét.

Ekkor Thluna lépett oda hozzájuk. Az ifjú harcost még az idősebbek és tapasztaltabbak is tisztelték. Talán még Sungarnál is jobban.

– Felébredtél hát, Vell! Van újabb üzeneted a számunkra?

– Miféle üzenet? – Vell láthatóan összezavarodott.

– A szörnyeteg rajtad keresztül üzent nekünk – magyarázta Keirkrad. – Azt mondta, találjuk meg az élőket.

– Találjuk meg az élőket! Mit jelent ez? – kérdezte Vell.

– Mi honnan tudnánk, ha te nem tudod? – kérdezett vissza Thluna.

– Azt jelenti, hogy meg kell keresnünk a még élő behemótokat, akik a Nemeserdő mélyén élnek – jelentette ki felszegett állal a sámán. – Ez teljesen nyilvánvaló.

– Ezt még nem döntöttük el. Azt hittük, te majd megvilágítod a szavak értelmét – mondta Thluna.

– Attól tartok, ez nem megy – szabadkozott Vell.

– Vellt megszólította a Mennydörgőbestia – vette át a szót Keirkrad. – Többet tud annál, mint amire emlékszik. Talán csak idő kell neki. Jó lenne, ha Sungar maga mellé venné.

– Ezért vagyok itt – mondta Thluna, és suttogóra fogta, úgy folytatta. – Be akar hatolni a Nemeserdőbe, egy csapat harcossal. Még nem döntötte el, hogy kikkel, de ti mindketten vele tartotok. Egyelőre senkinek se beszéljetek róla!

Keirkrad vén szája mosolyra húzódott.

– Bölcsen döntött. Bárcsak évekkel ezelőtt megtettük volna.

– Engem miért visz magával? – kérdezte Vell. – Nagy megtiszteltetés, de...

– A Mennydörgőbestia okkal választott téged – szakította félbe Thluna. – Talán nem csupán egy üzenetet akart közölni általad. Uthgar valószínűleg más szerepet is szán neked. Majd meglátjuk. Addig is, Sungar kitervelt valamit. – Thluna elfordult tőlük, és az egész törzshöz szólt. – Halljátok a szavaimat, Mennydörgőbestiák! – kiáltotta, és a harcosok köré gyűltek. Bár a hangja nem volt túlságosan mély, mindenki tisztán hallotta. – Mondjátok el mindenkinek, hogy a Morgur-halomnál sikerrel jártunk! A ti hiteteknek hála! Most újabb zarándokútra indulunk! Azzal a céllal jöttünk ide, hogy megismerkedjünk a történelmünkkel, az örökségünkkel. Hogy megismerjük önmagunkat, hogy megtudjuk, honnan érkeztünk. Tábort bontunk, és Grunwaldba megyünk!

A törzs tagjai fülsiketítő robajban törtek ki. Keirkrad arrébb vezette Vellt, fel egy kis dombra, ahonnan mindenkit jól láthattak.

– Hallottad Thluna szavait, Vell – mondta neki a sámán. – Bemegyünk a Nemeserdőbe, hogy visszaszerezzük a Mennydörgőbestia kegyét.

– Hősöknek való küldetés. El sem tudom képzelni magam a csapatban.

– Ugyan mit tudhat a halandó a sorsáról? – tette fel a nagy kérdést Keirkrad. – Tegnap még egy voltál a sok közül. Nem volt hatalmad. Ma már Sungar mellett állsz, és te vagy az ő füle. A te tanácsaidat is ugyanúgy megfogadja majd, ahogyan Thlunáét.

– És ahogyan a tiédet – hízelgett Vell.

– Sokkal kevésbé, mint azt hinnéd – kesergett a sámán, majd megvonta a vállát. – Vénember lettem. Hasonlítunk egymásra, te és én. Ifjúkoromban én is hallottam a Mennydörgőbestia hívását. Egy éjjel kiosontam a szüleim sátrából, és transzban barangoltam a Leserdőben. Napokig bolyongtam a téli fagyban. Láttam orkokat, ettineket, és alakváltó szürke farkasokat, de ők nem vettek észre engem. Uthgar áldásának hála, láthatatlanná váltam.

– Egy állat vermébe estem, hogy ott fagyjak halálra. És akkor álmot láttam a Morgur-halomról. Amikor évekkel később magam is láttam, ugyanúgy nézett ki, mint az álmomban. Akkor, ott a veremben, Uthgar megérintett, és visszavezetett a törzshöz, a szüleim sátrába. Nem esett bántódásom. Tudtam, hogy sámán válik belőlem.

– A törzs papjai mind tehetségesek, de egyiküket sem szólította meg a szörnyeteg. Aggódom, hogy mi történik, ha én meghalok, hogy mivé lesz a törzs spirituális ereje. Talán olyanná válunk, mint a Fekete Oroszlánok, akik csak névleg követik az istenünket, de valójában Sylvanus vagy Tyr imádói. De még az is jobb lenne, mint a Kék Medvék sorsa, akik Malar szolgáivá váltak. Már így is sokan félik az idegen isteneket. Régóta imádkozom egy méltó utódért. Talán te leszel az.

– Nem is tudom...

– Talán én kideríthetem. Hadd vizsgáljalak meg a mágiámmal – kérte a sámán.

Vell kihúzta magát, de legyűrte az ellenszenvét.

– Rendben.

Keirkrad mélyen belenézett Vell barna szemébe, és megfogta erőtől duzzadó karját. Misztikus szavakat rebegett. Szemének kéksége élénkebbé változott, majd fehéres fátyol kúszott a szemgolyója elé. Vell némán tűrte, amint a sámán vékony ujjai a húsába mélyednek. Kényszeríteni kellett magát, hogy ne húzódjon el a sámán bűzös lehelete elől.

Keirkrad végül elengedte, és ellépett tőle. A fejét leszegte, a kezét ökölbe szorította, és úgy rázkódott egy ideig.

– Mi baj? – kérdezte Vell, a sámán azonban nem felelt. – Mondd el! – kérte Vell.

– Te félsz – mondta végül Keirkrad. Undor ült ki az arcára. Levegő után kapkodott. – Láttam a lelked. Miért félsz az ajándéktól, amit kaptál?

•

Gan nagy levegőt vett, amikor a vízmosáshoz érkezett. Túl széles volt ahhoz, hogy átugorja, és túl mély, hogy kimásszon belőle a túloldalon. Geildarr mágikus úton hozta létre, azért, hogy aki Llorkhba látogat, mindenképpen elhaladjon az ellenőrző kapuk előtt.

Gan követte az árok nyomvonalát, amíg el nem ért az első őrházig. Egy fekete páncélos harcos ment elébe, miközben további ketten figyelték minden mozdulatát.

Gan magánál tartotta a csatabárdot, amit még a Bukottföldeken talált. Végig a kezében tartotta, miközben átvágott a Szürkecsúcsokon. Még álmában is szorongatta, egyszerűen nem tudott megválni tőle.

Még a hobgoblin Gan is undorral telve közelítette meg Llorkh városát. Az árok úgy tátongott előtte, mint egy fekélyes seb a természet testén. A fákat kivágták, a bokrokat kiirtották a város körül, amely így csupasz volt és kopár.

– Mi dolgod a városban? – kérdezte az őr, akit Clavelnek hívtak. Bár próbált határozottnak és keménynek hangzani, tartott a nagydarab hobgoblintól.

– Beszélni akarok Geildarr nagyúrral – felelte.

– A polgármesterrel? Milyen ügyben?

– A seregében harcoltam az árnyak ellen.

Clavel a kardja markolatára tette a kezét.

– Geildarr nem akar látni téged, hobgoblin! Menj vissza törzsedhez! Már ha megmaradt egyáltalán.

Mielőtt még az őr reagálhatott volna, Gan lesújtott a csatabárddal. A nyelével ütötte meg a férfit, aki belerepült a mély szakadékba. A másik két őr azonnal fegyvert rántott, de Gan leeresztette a csatabárdot.

– Nem akarok harcolni – mondta. – Azért jöttem, hogy átadjam ezt a különleges fegyvert Geildarrnak, amiért elbuktam én is, és a törzsem is. – Ezzel lefektette a fegyvert a földre, az őrök lába elé.

A két harcos zavartan összenézett. Ekkor megjelent mögöttük egy harmadik alak. Egy törékenynek látszó nő, aki felsőbbrendű magabiztossággal közeledett. Bár a korát nehéz lett volna megbecsülni, csak nemrég léphetett ki a serdülőkorból. Mézbarna haja szépen keretezte ovális arcát. Feszes, fekete ruhát viselt, és egy kardot az oldalán. Kilépett az őrök között, és a hobgoblin elé állt, majd lehajolt, hogy megvizsgálja a csatabárdot. Az ujját végigfuttatta az élén.

– Geildarr elfogadja az ajándékot – mondta, majd visszaindult a városba vezető kapu felé, de közben még hátraszólt a válla felett. – Hozd!

Gan lehajolt, és felvette a bárdot. A nő az árok széléhez ment, és lenézett. Clavel kétségbeesetten próbált kimászni onnan.

– Hagyjátok ott reggelig, és fokozzátok le! – parancsolta a nő az őröknek.

– Ki ez a nő? – kérdezte Gan az őröktől, amikor elhaladt mellettük.

Az egyik őr buja vággyal a szemében nézett a kecses nő után, a másik viszont még korábban félrehúzódott az útjából. Egyszerre feleltek.

– Ardeth.

Gan követte a nőt a városba. Még sosem járt ott korábban. Élete nagy részét a Szürkecsúcsok közt töltötte, vadászva, az ellenséges törzsekkel harcolva. Időnként a Zhentarim szolgálatába szegődött, mint a legutóbbi harc alkalmával is, amikor a törzse jó része odaveszett. Tudta, hogy meggyengült törzsét az ellenségei végleg kiirtják, de nem bánkódott miatta. A hobgoblinok az erőt tisztelték, és ha ez az erő Geildarrban lakozik, akkor őt kell szolgálnia.

Llorkh városában nyomát sem látta azoknak a dolgoknak, amelyeket vadon élő törzse annyira megvetett. A fából és kőből épült házak egészen egyszerűek voltak, és még a város közepén magasodó torony sem tűnt ki közülük túlságosan. Feltételezte, hogy oda tartanak. Az utcák kihaltak voltak, a házak rothadásnak indultak, mintha rég elhagyták volna őket. Ork és ember harcosokat látott mindenfelé, valamint mocskos, fáradt munkásokat. Nem is város volt, sokkal inkább egy erőd.

Máris megkedvelte.

A torony közelében lévő épületek már sokkal jobban festettek. Látszott, hogy karban tartják őket. Állatokat is látott, és őrzött karavánokat, amelyek a Hajnal-hasadékon keresztül érkezhettek.

A Főúri-erőd kapujában álló őrök különös tekintettel méregették a hobgoblint, de kérdés nélkül átengedték őt és a nőt. Az ajtóban Ardeth megfordult.

– Azt mondod, ez a fegyver Geildarr ajándéka? – kérdezte.

– Igen – felelte Gan.

– És mit kérsz cserébe?

– Vegyen be a seregébe – válaszolta Gan, és a csatabárdra nézett. – Ez pompás fegyver, megfelelő vezér kezébe való. Beszélhetnék vele? – kérdezte.

– Most nincs itt, de elfogadja az ajándékot. Valóban remek fegyver.

– Nagy vezérhez méltó – ismételte meg Gan, majd tiszteletteljesen letette az erőd kapuja elé.

•

A Sötét Nap, kiegészülve a Főúri-erőddel és a katonai barakkokkal, Llorkh legnagyobb épületének számított. Ez volt a Hazugság Hercegének túlméretezett szentélye. A hatalmas fakapu több méter magasra nyúlt. A mennyezetet koromfekete oszlopok tartották. Még sosem telt meg teljesen, a legtöbben akkor voltak, amikor az egybegyűltek sora a terem háromnegyedéig ért.

Amikor Geildarr belépett a hatalmas csarnokba, törpének érezte magát. A bíborszínű falakon lévő állkapocs nélküli koponyák minden egyes mozdulatát figyelemmel kísérték. A zűrzavarok kora előtt Bán temploma állt azon a helyen, és Mythkar Leng uralkodott benne. Amikor azonban Bán meghalt Tantras városában, és Cyric átvette a helyét, Leng hitet váltott, és átpártolt hozzá. Hogy kimutassa elhivatottságát, elpusztította Bán szimbólumait, lerombolta a templomát, és egy kétszer akkorát emelt a helyén, Cyric tiszteletére.

Geildarr sosem értette, hogyan lehet ilyen gyorsan átpártolni egy másik hatalomhoz. Az ő esete jobban érhető, hisz harcosként csak más nevet kellett mondania az imáiban, és más hatalomtól kellett reszketnie, de egy pap sokkal intenzívebb kapcsolatot ápol az istenével. Hallott olyan papokról is, akik megcsonkították magukat miután Bán meghalt.

Bán azonban visszatért. Saját fiának porhüvelyéből született újjá, és egyre szélesebb körben terjesztette a hitét a Zhentarimon belül. Olyannyira, hogy Cyric hívei nemkívánatos személyekké váltak. A szervezet, amely egykoron a sötét istenek híveit tömörítette, átalakult, és Bán seregévé változott. Cyric hite azokon a területek virágzott, ahol a Zhentarim még nem szerzett befolyást. Főleg Amn és Thay birodalmában.

Geildarr szerint Leng azért változtathatta meg a hitét kedvére, mert az isten, akit éppen követett, csak egy név volt a fejében, semmi több. Moritz szavai egyszeriben értelmet nyertek: Leng bármikor átpártolhat Bán oldalára, és magával viheti az egész templomot. Végül is Cyrichez is azonnal átpártolt, miért ne ismételhetné meg? Maga Fzoul nagyúr is ezt tette. Előbb átpártolt Bántól Cyrichez, majd tőle Xvimhez, és mindhárom isten a kegyeltjeként kezelte. Főpapi hatalmat adtak neki.

Geildarr is tisztán látta azt, amit tulajdonképpen mindenki, csak senki sem adott hangot neki: a Zhentarim tagjait csakis a hatalom érdekli, és mit sem törődnek azzal, hogy honnan kapják. Éppen ezért készek bármelyik istent követni, aki az érdekeiket szolgálja. Amikor Cyric megőrült, és szörnysereget küldött a Zhentil-vár ellen, Xvim, Bán fia tökéletes választásnak tűnt. De a Sötéterőd mindig is hű maradt Cyrichez, és Llorkh városa is.

Geildarr az egyik koponyára nézett, és elgondolkodott rajta, hogy ő mit érez Cyric iránt. Az őrült isten megérintette őt, varázslói hatalommal ruházta fel, hogy kedvére tanulmányozhassa és alkothassa a legkülönbféle mágikus eszközöket. Hálával és köszönettel tartozott érte a Gyilkosok Urának. Ugyanakkor nem lehetett biztos a hitében. Kétségei támadtak azzal kapcsolatban, hogy nem pártolna-e át egy másik istenhez, ha a körülmények úgy hoznák?

Egy fiatal papnövendék sietett elébe.

– Beszélnem kell Lenggel, mondta. Azonnal hívasd!

– A mester most nagyon elfoglalt – vitatkozott a sötét tanok ifjú követője. Geildarr azonban tisztában volt vele, hogy ez mit jelent. Egy újabb törpét adtak át a templomnak azok közül, akik összeesküvést terveztek a város ellen. Leng előszeretettel kísérletezett velük. Félig törpe, félig borz lényeket állított elő, akiket a Zhentarim különleges orvgyilkosokként alkalmazott. A kutatás és a kísérletezés közös volt bennük, de míg Geildarr új varázslatokon és mágikus tárgyakon dolgozott ki, addig Leng a jót változtatta gonosszá és romlottá, a saját képére formálva azt.

Geildarrnak eszébe jutott egy régi titok, amelyről csak kevesen tudtak a városban. Korábban élt egy Zhentarimhoz hű szemzsarnok a templom alagsorában, Rakaxalorth, aki Lenggel együtt képviselte a sötét szervezetet. Amikor egy másik szemzsarnok vezette medverémsereg rátámadott a városra, Rakaxalorth előbújt rejtekéből, a város fölé lebegett, és csatlakozott a harcolókhoz. Az öldöklés során megölte az ellenséges szemzsarnokot, de ehhez önmagát is fel kellett áldoznia.

Geildarr igen erősen kételkedett benne, hogy Leng valaha is képes lenne hasonló tettre.

– Majd később befejezi, amit elkezdett – mondta Geildarr a fiúnak. – Llorkh polgármestere beszélni akar vele!

A tanonc elsietett, de Geildarrnak soká kellett várnia, mire Leng megjelent.

A pap a hagyományos bíbor- és ezüstszínű palástot viselte. Az ujjai végén díszes, bilincsszerű minta látszott, annak jelképeként, hogy Cyric-et egyszer fogságba vetették Árnyasvölgyben. Leng fekete haja, halovány bőre, átható, sötét szeme már első ránézésre félelmet keltett bárkiben, aki kisebb ranggal és hatalommal bírt nála.

– Á, a polgármester! Minek köszönhetjük eme megtisztelő látogatást? – kérdezte üdvözlésképpen. A hangja ugyanúgy csengett, mint az összes zhent papé: fagyosan és fenyegetőn.

– Üzenetet kaptam Fzoultól – kezdte Geildarr. Hangja kellemetlenül visszhangzott a hatalmas, üres csarnokban. – A sajnálatát fejezi ki, amiért a seregeink elbuktak a Bukottföldeken.

– Milyen figyelmes! – jegyezte meg Leng. – Adott újabb utasítást?

Geildarr tagadólag megrázta a fejét.

– Előbb maga vizsgálja meg az Árnyváros kérdését, és majd csak azután határoz, hogy mitévők legyünk. De aggódom.

– Miért? – kérdezte a pap.

– Te magad jobban ismered a Zhentarim módszereit, mint én. Fzoul teljesíthetetlen feladattal bízott meg minket. Ahhoz hasonlóval, hogy öljük meg Alustriel úrnőt, vagy lopjuk el Elminster kedvenc pipáját. Most pedig meg akar büntetni minket, amiért kudarcot vallottunk.

Leng csak mosolygott.

– Te is hasonló feladattal bíztad meg Ardeth Chale-t? Ezért vívta ki a tiszteletedet?

– Ő a saját akaratából teljesített egy olyan küldetést, amit igen nagyra értékelek. – Geildarr hangja védekezőn csengett, de folytatta. – Akkor sem győzhettük volna le az Árnyvárost, ha az összes főúri testőr hadba indul, és csatlakozik a sereghez a vidék összes humanoid harcosa. Mellesleg, ha így cselekedtünk volna, akkor védtelenné és kiszolgáltatottá váltunk volna. Fzoul arra akarja használni ezt a kudarcot, hogy rátegye a kezét Llorkh városára, az pedig mindkettőnk fejét jelenti – miközben az utolsó szavakat mondta, élénken fürkészte Leng tekintetét, hátha elárulja magát valahogy.

A pap azonban nyugodt, fagyos hangon szólalt meg.

– Ha ez lenne Fzoul célja, semmi szüksége sem lett volna rá, hogy efféle összeesküvést szítson, mint amiről beszélsz. Ha meg akarna ölni minket, most nem állhatnánk itt, és nem beszélhetnénk róla.

– Lehet, hogy igazad van – hagyta rá Geildarr. – A legfontosabb, hogy visszaállítsuk a nyugalmat. Gondolkozz rajta, hogyan űzhetnénk ki az Árnyvárost a sivatagból.

– Ahogy parancsolod, Geildarr nagyúr – Leng enyhén meghajolt, de Geildarr tudta, hogy ez csak színjáték. Semmit sem tesz majd az ügy érdekében. Mintha gúnyos mosoly jelent volna meg a szája szegletében, amikor fejet hajtott.

Geildarr visszament a tornyába. A lehetőségeket mérlegelte. Nem bízott Moritzban. Az is lehet, hogy a gnóm összemosta a valóságot a hazugsággal, hogy így szolgálja Sememmont vagy egy másik hatalom érdekeit. Lehet, hogy már rég nem a varázsló követe. Természetesen Lengben sem bízhatott. Elkerülhetetlennek látszott a pap halála, de úgy kellett végrehajtania a gyilkosságot, hogy még véletlenül se vetődjön rá a gyanú árnyéka.

Amikor belépett a dolgozószobájába, Ardeth Chale, a pártfogoltja széles mosollyal üdvözölte. Bár a varázslat terén is mutatott némi tehetséget, jobb szerette a rejtőzködést és a villanó pengéket. Eddig igen hatékonyan őrizte Geildarr hatalmát a városban.

– Érkezett valami a számodra – mondta titokzatosan, csillogó szemmel. – Szerintem érdekelne.

– Mi az? – kérdezte Geildarr.

– Egy hobgoblin sétált be ma a városba. A Skalganar törzsből való. Túlélte a csatát a Bukottföldeken.

– Nem tudtam, hogy vannak túlélők.

– Ő is úgy tudja, hogy ő az egyetlen – mondta Ardeth. – Gan, így hívják, téged akar szolgálni. Hazafelé talált valamit a harcmezőn. Egy csatabárdot, amit elhozott neked.

Geildarr felmordult.

– Mindig is tudtam, hogy a hobgoblinok ostobák, de hogy ennyire? Mit kezdjek én egy csatabárddal? Hát nem tudja, hogy én varázsló vagyok?

– De igen, tudja. – Ardeth kilépett oldalra, és a háta mögött láthatóvá vált a fényes csatabárd. Geildarr az asztalhoz lépett, és alaposan megvizsgálta a kidolgozását.

– Nem látok rajta jeleket, de törpemunkának tűnik. És réginek.

– Szerintem Delzounból való – mondta Ardeth. Geildarr erre már felkapta a fejét. Valaha Delzoun volt a leghatalmasabb törpebirodalom északon. Netheril szomszédságában állt, és jó másfél évezrede tűnt le.

– Hogy jutott hozzá ez a hobgoblin? – kérdezte élénk érdeklődéssel a hangjában.

– Azt mondta, a Bukottföldeken találta, a sárba temetve. Elég hihetetlenül hangzik, de az biztos, hogy a fegyver mágikus. A bárd behatolt a hobgoblin elméjébe, ezt tisztán láttam, ennek ellenére égett a vágytól, hogy átadja neked. Egy nagy vezért keresett, mert úgy érezte, nem méltó rá.

Geildarr az állát vakargatta, és közben hümmögött.

– Nagy hadvezér. Jó emberismerő ez a hobgoblin.

Ardeth udvariasan mosolygott.

– Mágikus vizsgálat alá vetettem a bárdot, már ami szerény képességeimből tellett – magyarázta a lány. – Nem érzékeltem benne értelmet, a hagyományos érelemben. De valahogy mégis megváltoztatta Gan természetét.

– Mit tudtál még meg róla?

– Csak egy nevet: Berun Baltája. Ez még hasznos lehet a későbbi vizsgálatokhoz.

– Szóval nem csak mágikus, de legendás fegyver is – merengett Geildarr, és megérintette a bárd élét. – És mi van ezzel a hobgoblinnal?

– Felakasztathatod, ha akarod.

– Nem – mondta Geildarr. – Nem szükséges. Ha csatlakozni akar a seregemhez, csatlakozzon. Helyezd el az egyik távoli barakkban, hogy senki ne lássa.

Felemelte a súlyos csatabárdot, és hosszan nézegette.

– Magányra lesz szükségem, hogy tanulmányozhassam. Időbe telik, mire felderítem a történetét. Gondolom, addig rád bízhatom a város ügyeit.

Ardeth arca úgy ragyogott, mint a felkelő nap.

Geildarr visszahelyezte a fegyvert az asztalra, és megkereste a varázslathoz szükséges komponenseket. Akár a sors, akár a puszta véletlen sodorta az útjába a baltát, hálás volt érte. Legalább lesz mivel eltöltenie az idejét, amíg kideríti, hogy Fzoul valóban meg akarja-e ölni.